Úgy esett egy hideg téli napon, hogy a lány, a kedvese hiányától egyre jobban szenvedve, fizikai jeleket is produkált a lelki fájdalma, és kikelni sem tudott az ágyból. Mivel nem érezte jól magát, így a telefon is hiába csörgött többször is mellette, inkább lefordította, hogy elnémuljon, mintsem fogadja a hívást.
De az ismerős idegen nem adta fel ilyen könnyen a küzdelmet és a következő üzenetet írta a lánynak:
- „Nemrég telefonált a pasid…” - szólt a rövid, lényegre törő szöveg.
A lány sokszor elolvasta, és próbálta értelmezni, hogy kérdésnek szánta -e vagy sokkal inkább fenyegetésnek. De végül a kisördögnek hitt, és a fenyegetést hallotta ki az üzenetből.
- „Hogy merészeli? Mit képzel ez magáról? Minek is kell ez nekem?” - suhantak át a gondolatok a fején.
Hosszú napok elteltével sem tudott túl lépni rajta, így hiába próbálkozott az ismerős idegen, nem reagált többet sem a telefonhívásaira, sem az üzeneteire, egészen egy hideg januári nap esélyéig.
A chat-en való sokadik próbálkozására válaszolt végül a lány. Már egy ideje beszéltek a semmiről, mikor a férfi rákérdezett, hogy mi történt a lánnyal, az elmúlt napokban. Természetesen nem kellett féltenünk főhősnőnket, mert azonnal feldobta a magas labdát. Mikor már sokadszorra kerülte ki a lány által írt információt, egy kicsit keményebben kezdett válaszolni, amire a férfi végre felfigyelt.
- hiszi a piszi… - hitetlenkedett még mindig.
- mondom, hogy hívd fel... - vágta oda, és így folytatta - ha már olyan jól elcsevegtetek karácsonykor!
- Oké… - egyezett bele látszólagosan - és bevallottál neki mindent?
- Minek? Hisz te elmondtad neki telefonon! Nem? Ez volt a karácsonyi ajándékod nekünk! - szúrta oda sokadszorra, célozva a férfi karácsonykor küldött üzenetére - akkor most én kérdezek! Mi volt az, az SMS-ed?! - kérdezte újra, reménykedve, hogy ez esetben választ kap végre.
- Nem vetted fel, ezért rád írtam, hátha beparázol és fölhívsz…
- Részben talált! beparáztam, és színt vallottam a kedvesemnek - hazudta gondolkodás nélkül.
- Gratulálok… - vetette oda cinikusan a férfi.
- Mert lehet, hogy ismersz, mint a tenyered… de nem tudod mi fűz hozzá, és hogy ő az egyetlen aki "bármit" megtehet velem…
- Miért? Helyre jött a kapcsolatotok…
- Hát nagy árat fizettem érte! kösz szépen!
- Ezt most miért mondod?
- Mert beleütötted az orrod egy olyan dologba, amihez semmi, de semmi közöd nem volt! És ezzel tisztába is voltál… Ha csak nem az volt a szándékod, hogy búcsút intsünk egymásnak! Mert akkor ez csak részben sikerült! Neked kell búcsút intenem, mert a kedvesem közölte, ha megtudja, hogy veled akár csak itt beszélek annak nem lesz jó vége! A telefont meg kicsavarja a kezemből, ha még egyszer van pofád felhívni engem! - írta mérgesen a lány, mit sem törődve azzal, hogy a válasza valóságtartalma csak a vágyaiban létezik.
- Én sose voltam ilyen agresszív… furcsa hogy ez bejön neked…
- Nem agresszív! Csak gondold a helyébe magad… A nő, akiért dobog a szíved, orvul hátba támad, és ezt részletesen be is vallja neked karácsony magasságában... hát én sem tapsikoltam volna örömömbe a helyében.
- De miért csak részben? Good bye és kész!
- A részben sikerült azt jelenti, hogy neked kell búcsút inteni! És ezt mos már könnyen meg is teszem! Aljas voltál és számító! - vetette oda a férfinak, és ezzel le is zárta az ismerős idegenhez fűződő fura viszonyát.
De hiába az elutasító kemény szavak és a pótló kapcsolat lezárása, a kedvese már nem talált visszautat hozzá. A távolság ekkora a legnagyobb mértékbe nőt közéjük. Az önvád, és a viszonzatlan szerelem egyre jobban marta a lány lelkét, amit napról-napra nehezebben tudott elviselni, így az addig alkalmazott taktikához fordulva levélírásba fogott. Napokig formálta a szavakat, alakítgatta a levelét, míg sikerült hosszú sorokba rendeznie a semmit, mert még mindig fogva tartotta a félelem.
Félt attól, hogy ezúttal végleg elveszíti azt a férfit, aki iránt már évek óta dobogott a szíve.
Ugye írnom sem kell, hogy a főhősünk, a levél elolvasása után, ahelyett, hogy sietett volna a kedveséhez, és szorosan magához ölelte volna a lányt, így bizonyítva neki, hogy szereti, és képtelen nélküle akár levegőt is venni, letudta egy válaszlevéllel, amiben feldobta a virtuális veszekedés labdáját.
Ezúttal főhősnőnk nem csapott le rá, és ezt meg is írta a férfinek, aki támadásnak vélte és támadással felelt rá. A lobbanékony lányt sem kellet félteni, mert a hosszú hónapok óta gyülekező tehetetlensége, magánya, csalódottsága felül kerekedett rajta, és gondolkodás nélkül válasz írásába kezdett. A levél végeztével, rájött, hogy butaságot tesz, de a haragja önmaga irányába sokkal erősebbnek bizonyult, és úgy gondolta, ha már ennyi időt vesződött az írással, akkor bizony el is küldi kedvesének, érezze, mennyire fájdalmas a hosszú hetek óta tartó mesterséges távolságtartás, és képtelen tovább elviselni a férfi távolságát.
Ezúttal nem jött ki jól a segélykiáltásból.
Ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, a férfi feladta a küzdelmet, már nem akart harcolni senkivel! Se a saját démonjaival, se a kedvesével. Ismételten belefáradt…
Már csak homályos, foszladozó emlékfoltok voltak azok a vágyak, tettek, kívánságok, amik hónapokkal ezelőtt újra fellobbantotta a lángot…
Főhősnőnk potyogó könnyek kíséretében olvasta kedvese levelét, és közben utálta saját magát! Utálta önfejűségét, makacsságát, félelmeit, vágyait, de legfőképpen a szívét, ami az egész galiba okozója, mert ha nem lenne, akkor nem akarna kiszakadni a fájdalomtól, amit az elbocsájtó szép üzenet olvasása közben érzett.
Nem akarta annyiban hagyni, nem akarta, hogy ismét így legyen vége.
Ezúttal utolsó erejével még küzdött… küzdött az álomért, amit már hónapok óta, egyedül csak ő álmodott. Így minden bátorságát, szeretetét, fájdalmát összeszedve az utolsó utáni levélírásba kezdett.
"Szia,
Sokat gondolkodtam, hogy mit is írjak, egyáltalán van -e értelme válaszolnom!?
De már nem tudok mit írni... úgy sincs sok értelme! ugye?!
Elfogadom a döntésed (hisz nem tehetek mást!) de nem értek vele egyet (bár ez már úgyis mindegy)
Mint írtam nem akartalak bántani... csak a hosszú idő óta gyűlő tehetetlenségem, csalódottságom, haragom kerekedett felül, és végül győzedelmeskedve felettem, elküldte magát neked, levél formájába.
Igen, egy jó ideje húzódik ez a se vele - se nélküle... és te már megint a NÉLKÜLÉT választottad!!! Csak nem tudom, hogy tudok -e elég erős lenni, amikor majd valamikor (hetek, hónapok, évek múltán) újra felbukkansz az életembe, és nekem megint úgy fog kalapálni a szívem, hogy majd kiesik a helyéről... és a lábaim úgy fognak remegni alattam, hogy a végén sikerül összerogynom a félelem súlya alatt...
Igen! félelem... félelem a következő tiszavirág életül talmi boldogság felébredésétől... félelem, az előre borítékolható csalódottságtól, tehetetlenségtől, haragtól...
Persze, ha akarnék, akkor kaphatnék "bárkit" aki fiatalabb, vagy kevésbé problémásabb, vagy kevésbé lököttebb... de most írjam azt, hogy nekem nem kell más?! nekem TE kellesz?! az a lökött ... aki vagy!
Elhiheted, én megpróbáltam!!! Megtettem mindent annak érdekébe, hogy eltávolodjak tőled, hogy ne érezzek semmit, hogy ne vágyódjak utánad... de hiába ölelt más, a te karjaidba vágytam, hogy magadhoz ölelj oly szorosan mint ősszel, és soha többé ne engedj el... még akkor sem, ha menni akarok!!!!
Egyetlen dolog bánt csak, hogy nem csak rólam mondtál le ezzel a levéllel, hanem saját magadról is... és ahhoz nem volt elég bátorságod, hogy elém állj, és a szemembe mond!
A szemembe mond úgy, mint ősszel, a vágyaidat... amikor feladva minden elvem, és elszántságom, fejet hajtottam, mert szerettelek/ szeretlek annyira...
Sőt néhány gyenge pillanatomban el is játszottam a gondolattal...
De nem akarlak visszatartani... aki menni akar! azt el kell engedni (ebbe már gyakorlatom van, ezt jól megtanultam az elmúlt években!)"
Az égiek újabb csúfondáros játékot játszottak két emberrel, akik akár boldogok is lehettek volna, ha képesek megosztani egymással az életüket, félelmeiket, vágyaikat, szeretetüket. De ők csak csendben egymástól távol szenvedtek, messziről szerettek, és egyre jobban féltek! Féltek felfedni és felvállalni a másik előtt, álarc nélküli meztelen valójukat.
Így esett, hogy a boldogság helyett nekik csak az egymás iránt, szűnni nem akaró vággyal kevert keserű magány jutott az élet bőséges kosarából.
Első rész: Az égiek játéka (1)
Második rész: Az égiek játéka (2)
Harmadik rész: Az égiek játéka (3)
Negyedik rész: Az égiek játéka (4)
Ötödik rész: Az égiek játéka (5)
Hatodik rész: Az égiek játéka (6)
Hetedik rész: Az égiek játéka (7)
Nyolcadik rész: Az égiek játéka (8)
Kilencedik rész: Az égiek játéka (9)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése